És ha Down-szindrómás lenne?

“Neked downos a gyereked, vagy mi?” Ez az elmúlt hetek visszatérő kérdése, persze általában azért némileg visszafogottabb megfogalmazásban, de egy levélben konkrétan így írta egy kedves hölgy. Az apropója, hogy előszeretettel osztom meg a Down Egyesület posztjait, képeit. Vajon miért?

Az első, ami bennem felmerül, miért lehet kérdés, különösen támadó kérdés, hogy mit miért osztok meg? Ez az oldal sok mindent felvállal, ami nem illik bele a rózsaszínű álomvilágba, a programozott császár elfogadását éppen úgy, ahogy a Down-szindrómások szeretetét.

Igen, szeretetét. Tudjátok, ők is gyermekek, valakinek a legfontosabbak a világon, akik szintén anyukák, ráadásul nem felelnek meg a nagykönyvnek. Gyermekek Down-szindrómával, teli szeretettel, kíváncsisággal, örömmel és bánattal. Emberek.

(NEM, ez a poszt nem arról szól, hogy meg kell vagy nem szabad megszülni az előre tudott Down-szindrómás babákat.)

Ez egy kirekesztő világ. Kirekeszt mindenkit, aki nem olyan, amilyennek lennie kellene. De ki dönti el, hogy milyennek kell lennie? Kinek van joga eldönteni, hogy mire (lesznek) képesek, miről álmodnak? Ahogy én látom, tökéletesen jól vannak. Az általam ismert esetekben pedig a család is köszöni szépen, és remekül működik.


Nyilván vannak nehézségek. De máshol nincs semmilyen nehézség? A nem Down-szindrómával született babák sem egyszerre állnak lábra és kezdenek járni. Akkor miért is akkora kulcskérdés, hogy egy Down-baba mikor lesz erre képes?

Mert nála tudni lehet előre, hogy később fogja kezdeni? Akinél nem lehet előre tudni, annál rendben van, kicsit aggódunk (látszólag), megszóljuk az anyukáját a háta mögött, de nem mondjuk neki, hogy minek szülte meg?

Ugyanez igaz a beszédre, az olvasásra, az élet minden területére. A betegségekre is. Aki “egészségesen” születik, annak garancialevele van, hogy sosem lesz beteg? Hát nincs. Sajnálom.

Egyetlen gyermek sem lehet attól több vagy kevesebb, hogy Down-szindrómás vagy sem. Vagyis némiképp mégis. Több az lehet. Kevesebb nem.

Az én véleményem az, hogy senkinek sincs joga ítélkezni a másik felett, hogy megszüli-e a babát, ha tudja előre, hogy Down-szindrómás. Sokan nem tudják, akkor derül ki, amikor már megszületett. De ha tudja is…

Dönteni mindenkinek egyénileg kell. Aztán a döntéssel együtt éni sem tud más helyette. Vélemény- és szólásszabadság van. Megbántás-, ítélkezés- és belerúgásszabadság is van?

Ahogy belerúgás ám az a kérdés is, mit kérdés, számonkérés!, hogy xy, aki ismert ember, és Down-szindórmával jött világra a gyermeke, miért nem mutogatja úton útfélen az arcát. Mert biztos cuki, nem kellene szégyellni. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent érez, de szégyent éppen nem. Nincs ugyanis miért.

Down-szindrómások

Hiába a kérdés, hogy döntené(n)k, ha előre tudnám. Gőzöm sincs, nem voltam még abban a helyzetben. Gondolatom van róla, de hogy éles helyzetben mit tennék, azt biztosan nem tudhatom. Éppen ezért nem veszem a bátorságot, hogy elítéljek mást egy olyan döntésért, amit nekem nem kellett meghoznom. Nem jártam a cipőjében…

Olvastam a kérdést az előzetes szűrésekről. Hogy miért ezt és nem azt, meg úgy egyáltalán. A meglátásom az, és ez egy 40 feletti szüléssel a hátam mögött sem változott, hogy mindenkinek a saját döntése.

Az is, hogy a kifejezetten Down-szindróma esélyét célzó vizsgálatot elvégezteti-e, ha igen, akkor melyiket, a drága fizetőset-biztonságosat, vagy az olcsó vetélés kockázatával fenyegetőt.

Aki azt a bizonyos hasbaszúrós vizsgálatot tudja elvégeztetni, az akkor megint felelőtlen? Akkor én az vagyok, és vállalom. Elvégeztettem, túléltük, és mivel a baba egészséges volt, fogalmam sincs, hogy döntöttem volna, ha nem az.

Van, aki tudja. Aki sziklaszilárdan biztos egyik vagy másik válaszban. Abban is, hogy Down-szindrómával lehet élni, szeretet nélkül meg nem.




Nem. Nem “downos a gyerekem” (egyik sem). Az első terhességem története, a kislányom életéért való aggódás kivonatolva ugyan, de elérhető volt az oldalon. Ebből indult.

Mert nem úgy alakult, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mert folyamatosan kaptam, hogy ez lesz a baj, hogy azt sem fogja tudni, hogy erre is készüljek fel. Nem esett jól. Fájt, amikor azt kérdezték, miért nem vetettem el.

Már nem fáj. Az élet igazolta a döntést. A kislányom tele van szeretettel, gyönyörű, okos, igazi kópé. Mellesleg tökéletesen egészséges. De nem azért szeretem, mert egészséges. Hanem mert ő a gyermekem, én pedig édesanya vagyok.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!