Két történet. Két helyszín, két társaság, különböző szereplők. Anyák és gyermekeik, fiúk és lányok vegyesen. Korban egymáshoz közel állóak, de mégsem egyidősek. A szelíd gyermekek tapasztalatai, tanulságai mégis ugyanazok.

1. Hiszti ellen nincs orvosság

A helyszín egy kicsi terem, anyák és gyermekeik. Mindegyikük 2 éves kor körül, a legidősebb két és fél éves. A társaság vegyes, van csendes, van cserfes, van szófogadatlan, és van erőszakosan hisztis. Öt főszereplő:

  1. erőszakosan hisztis kislány
  2. hisztis kislány
  3. szelíd kislány
  4. értetlen kisfiú
  5. nevelő

Feladat: a gyermeknek tetsző párna kiválasztása, ráülés. Mindenki választ, de a két hisztisnek nem tetszik a sajátjuk, a másik kettőét akarják. Jön a szép szó, a magyarázat (ez is jó, hagyd azt neki), majd a csend és rend érdekében a nevelő szó nélkül kiveszi a két nyugodt és szelíd gyermek feneke alól a párnát, és a két hisztisnek adja. A nem hisztisek nem értik, kapnak két másik párnát és némi magyarázatot (nektek úgyis mindegy, nem?).

A hisztis gyerekek anyukái csendben néznek, kicsit szégyenkezve, de alapjában megnyugodva, lám, nem lett balhé. A két másik gyerek édesanyja nem érti még egészen, csak azt tudják, ez itt nincs rendben.

2. Nekem mindent lehet!

A helyszín egy nagyobb terem, anyák és gyermekeik, vegyes életkorból, kilenc hónaptól három évig. A társaság itt is vegyes, ahogy az már lenni szokott, van csendes, szófogadó, zajos, dacos, és akaratos. Három főszereplő:


  1. akaratos, erőszakos, két év körüli kisfiú
  2. csendes, 15 hónapos kisfiú
  3. szelíd, két év körüli  kislány

Feladat nincs, szimplán játszanak, anyukák beszélgetnek, miközben (nem) figyelnek rájuk. Ami történik: erőszakos kisfiú szó nélkül, szándékosan (és nem először!) fellöki a kicsi, még járni alig tudó társát. Hogy miért, az nem derül ki, nem vesz el tőle semmit, nincs az útjában, csak simán odamegy, és fellöki. Következő lépésben odamegy az egyedül játszó kislányhoz, elveszi a játékát.

A kisfiú megszeppen, nem érti, anyukája védelmezőn odaül mellé, nem szól semmit, de nem engedi többet a két gyereket egymás közelébe. A kislány sem érti, anyukája viszont határozottan visszaveszi a játékot, újra és újra, mert az erőszakos kisfiú újra és újra elveszi.

Majd látva, hogy a felnőttel nem boldogul, a kezébe kerülő első tárggyal (szerencsére egy plüss állat) ütni akarja a kislányt. A kislányt anyukája megöleli, és határozottan rászól a kisfiúra: NEM, meg ne próbáld! Közben ad a gyermekének egy másik játékot: akkor játssz inkább ezzel, legyél te az okosabb.

Erőszakos kisfiú édesanyja erre lép oda, és ennyit reagál: pedig próbálom nevelni, most is büntetésbe teszem a székre, jó? De hát fiú…

Mit látnak a “gyengébb” (és a többi is) gyerekek mindkét esetből? Hogy akarattal, erőszakkal, nem szép módszerekkel, amiről mind azt tanítjuk, hogy nem helyes, nem szabad, az erőszakos eléri, amit akar, megteheti, amit akar, nincs igazi következmény. Akkor a célravezető módszer mégis az.

Mit tanul még? A felnőtt, akinek meg kellene védenie őt, nevelő, anya, akárki, nem áll ki igazán mellette. Nem veszi vissza a párnát, végül átadja a játékot, kitérnek az erősebb útjából, és az álvigasz: ő az okosabb. Aki arrébb megy, aki csendben marad, kitér, beéri mással, nem ragaszkodik ahhoz, amit választott, aki nem üt vissza. Én vajon mit tennék?



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!