Az anyaság: alig várod, hogy aludjon, de aztán máris hiányzik

Az anyaság tele van ellentmondásokkal.

Feláldozod a saját alvásod, hogy segíts neki elaludni. Egész nap más sem jár a fejedben, mint az alvás, visszaszámolsz, hogy mikor bújhatsz végre vissza az ágyba… aztán elkerülhetetlenül fent maradsz minden igazi kényszerítő ok nélkül akár órákat.

Úgy érzed, az agyad teljesen és végképp kimerült, de ez csak azért van, mert valójában millió folyamat fut a háttérben, figyelembe véve a körülötted élő többi ember igényeit, mégpedig mindezt egyszerre.

Nehéz egy pillanatnyi békére lelni, folyton úgy érzed, hogy valaki állandóan szól hozzád, akar valamit, folyton megérintenek, rád csimpaszkodnak, az öledbe másznak, kis maszatos lábak kalimpálnak keresztül rajtad, vagy ezek egymás után és egyszerre.

És mégis, néha rettenetesen magányosnak érzed magad, annyira, hogy elakad a lélegzeted, amit nem is értesz, hogy lehet, hiszen anya vagy, állandóan van körülötted valaki, soha, de soha nem vagy valóban egyedül.


Fáraszt és megrémít a tudat és a tény, hogy ennyire kellesz, hogy állandóan, minden egyes pillanatban, még éjjel is szükség van rád, de mégis úgy érzed, csak még egy kicsit szorosabban, még egy kicsit hosszabb ideig akarod a karodban tartani, mert egyszer már nem lesz szüksége rád. Szorosan öleled őt, mert tudod, ha jól csinálod, egy nap mindannyian szabadok lesztek, de mindig visszataláltok egymáshoz.

Minden egyes újabb fejlődési szakasz pánikot vált ki az újdonságával. Úgy érzed, a világon semmit sem tudsz, és néha valóban csak az ösztönöd segít, hogy mire is van szüksége a gyermekednek. A szakaszok néha nagyon gyorsan változnak, máskor van egy kis szusszanásnyi idő, de az épp arra elég, hogy az újabb váltásnál a kardodba dőlj.

Beteszed az ágyba, és esküdnél, hogy egyetlen másodperccel sem bírod már tovább. de amint a szemei lecsukódnak, és végre békésen alszik, a szívedbe egy pici fájdalom hasít, és kénytelen vagy magadnak bevallani, hogy máris hiányzik.

Hogy azonnal ölelni akarod még, hogy még több puszival akarod elhalmozni, mosolyogva csodálod, hogy milyen édes a talpacskája, hogy milyen tündéri a játszadozó mosoly az ajkán. Ide vele, vissza a karodba azonnal, és maradjon is ott mindörökre.

Az anyaság: alig várod, hogy aludjon, de aztán máris hiányzik

Szinte ugyanazzal a lélegzettel szólhatsz kedvesen és nyugodtan, majd ordíthatsz magadból kikelve, válhatsz tündérből boszorkánnyá, mégis mindig a te karjaid között keresi a megnyugvást, még akkor is, ha miattad van kiborulva, ha te rémítetted meg, ha te nem engedtél valamit és ezzel gonosz voltál, de a te karod ölelése enyhíti a bánatot, a szenvedést, a kétséget, és ad biztonságot, a tudatot, hogy szereted.

A lelked dagad a büszkeségtől valami figyelemre méltó eseményen, miközben az agyad egy másik szegletében az anyasági bűntudatlistádat futod át éppen, és számolgatod, mit kellett volna jobban csinálnod.

Ebből millió van, ahogy még több van, amikor ugyanazon a vizsgán már átmentél. De te csak azokra a pillanatokra emlékszel, amikor megbuktál. Kell emlékezni azokra is, amikor sikerült, amikor jól csináltad, még ha nagyon nehéz is.

Tanítod a világ működését, a kérem és köszönöm fontosságát, barátságot, kedvességet és bátorságot, és azt is, hogy kell megosztani és visszavenni, vagy megtartani valamit, hogy kell igent és hogy kell nemet mondani, mit jelentenek a határok, és hogy kell őket betartani és betartatni.

De az összes, állítólag általad birtokolt tanítás, tudás és útmutatás ellenére, még sosem érezted magad ennyire nagyító alatt, és eközben rájössz, hogy itt és most te tanulod a legtöbbet. Magadról, a világról, az előtted járókról, és a gyermekedről is.

Adsz, adsz, és még többet adsz. Biztos vagy benne, hogy többet adni képtelenség. Dühös vagy, és kimerült, fáradt és szomorú, és meg vagy róla győződve, hogy kész vagy. Egyszerűen kész vagy. Nem bírod tovább, nem bírsz ki még egy anyááááááááááááát, még egy hisztit, még egy kérek egy-et. Aztán megint kellesz, és te még mindig tudsz adni.

Ha azonban arról van szó, hogy rászánod magad, hogy valamit magadért tegyél végre, futólag ugyan, de eszedbe jut, hogy akkor most önző vagy-e. És úgy döntesz, bizony önző vagy. Ez neked nem jár. Ami neked jár (a szádon kívül) az a boldog mosoly, a hálás szempár és két ölelő karocska.

Visszagondolsz azokra az időkre, amikor még szóba sem jött az anyaság, az életed egyszerűbbnek tűnt, amikor többet aludtál, olvastál, amikor voltak céljaid és tettél is értük, amikor a személyes tered csak a tiéd volt, és volt saját énidőd.




Nézegeted a nyaralásokon készült albumokat, előveszed a soha nem hordott ruhákat a szekrényből, végiggondolod az elért eredményeidet, a sikereidet, és azokat a dolgokat, amik valaha örömet adtak neked.

De már egyetlen pillanatra sem mennél vissza. Az anyaság tele van ellentmondásokkal.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!