Amikor az ember már aznap ezredjére hallja: anya, anya anyaaa, amikor a kicsi üvölt, mert már öt perce nincs a kezedben … amikor reggelre visszaköltözik a nagy a szülői ágyba, és egy kissé heringesre alakult a buli, amikor szívesen lenne az ember csak egy perc csöndben, jön a döbbenet, én ezt szeretem.

Álszent lennék, ha nem vallanám be, hogy néha jó lenne csak 10 percig nyugton lenni, de akkor is, anyának lenni kiváltság.

Aztán belém csap a villám bakker, jövő héten óvodai nyílt napra megyünk, jövő hét után kezdem a kicsinek a glutént bevezetni. Szörnyen érzem magam, mert olyan iszonyatosan gyorsan telik az idő. Egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy igen hamar oviba kell menjen az én kicsikém. Még annyira friss bennem minden, a várakozás, hogy velem legyen, és tessék már viszi is a rendszer.

Tudom, tudom, szocializáció, kortárs csoport, már nem rám, hanem korabeli társas ingerekre, kapcsolatokra van/lesz igazán szüksége. Azokra az interakciókra, amik nélkülözhetetlenek, amit velem nem tud megtanulni. Mégis anyai szívem reszket.

Nem benne nem bízom, vagy az óvónéni szakértelmében kételkedem. Pusztán az érzés, hogy nem velem lesz, nem én vigasztalom, ha szüksége lenne rá, nem én ölelem, ha kell, nem én látom, ha örül, és a tudat, hogy több, mint heti 40 órát mással lesz …


Sokan nevetnek biztos, mert mindenki átesik ezen, és tudom azt is, hogy ez a normális. Még azt is a szemem előtt tartom, hogy nem neki lesz nehéz leválni rólam, hanem nekem róla … Én fogok hazáig pityeregni, lehet, az első 10perc neki is necces lesz, de ő aztán megtalálja a helyét és ez így is van rendjén.

Bízom benne, hogy minden olyasmivel felruháztuk, ami szükséges lesz ahhoz, hogy egy klassz, nyitott, vidám, kiegyensúlyozott kis óvodás legyen. Nem nyírvogok ezen tovább, mert még nem most megy, de jobb erre időben készülni.

Nagy vigasz, hogy ahogy Zalán ovis lesz, elérkezik Gergőci teljhatalma. A kárpótlás időszaka, amikor viszont csak mi leszünk, ő és én. Nem kell megosztanom a figyelmem, sokkal több idő jut rá. Persze a ház körüli teendők száma nem csökken, de akkor is.

Nagyon félelmetes ez az érzés nekem, hogy ennyire gyors az idő, és alig van alkalmunk megélni rendesen, és együtt lenni. Szegény férjek még mostohább helyzetben vannak, mert reggel elmennek, későig dolgoznak, és gyakorlatilag alig látják csimotáikat, csak azzal szembesülnek, hogy milyen sokat fejlődtek…

El nem cserélném ezt az érzést, hogy valakinek, a gyerekeimnek én vagyok alfától omegáig, a feltétel nélküli szeretetben fürödni egyszerűen a legjobb érzés a világon… önző dolog tudom, de nagyon jó érzés, hogy akkor is engem látnak a legszebbnek és a legértékesebbnek, mikor szívem szerint a takaró alá bújnék egész nap. Akkor is szeretnek, ha házisárkány vagyok, és akkor is én vagyok számukra a legjobb anyuka, ha borzalmasan elsóztam az ebédet…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!