Valószínűleg nem csak velem fordul elő. Anya nem dolgozik. Másképp fogalmazva otthon van a babával. Az enyém nem igazán baba már, 20 hónapos, nagy csibész, hatalmas dumagép óriási szókinccsel, rettenetes beépített hiszticunamival.

Tipikus többemberes baba volt születésétől kezdve, sokat cicin, sokat kézben, valaki mindig figyeljen rá, mindig kapja meg, amit akar, lehetőleg azelőtt, hogy kitalálná, hogy ő most azt akarni fogja. És ő mindent akar, amit nem szabad.

Hátsó foga jön épp egyszerre négy, ennek hatását nem csak én ismerem, azt hiszem. Ehhez vegyük hozzá, hogy ha nem tud pihenni, igazi kis szörnnyé változik. Innen indulunk.

Amikor anya nem dolgozik

Anya nem dolgozik

Péntek van. Még nincs reggel, csak éjfél után kicsivel, úgy döntöttem, lecsukom a laptopom és alszom.


Két óra. Cicciiii – hangzik egyelőre halkan. Tapasztalatból tudom, hogy ha nem reagálok elég gyorsan, akkor ez hangos lesz, a vége pedig óriási üvöltés. Jobb, ha összekapom magam. Ez az összekapás sikeres, hozzám bújik, elfordul, nyöszörög, ciccciiii, bújik… körforgás hajnali négyig.

Hat óra. Csörög az óra, ideje felkelni. Nagylányt suliba kell vinni 7 óra 40-re, minuszok röpködnek kint, kocsival megyünk. Kicsinek tiszta pelus, krémezés, mert extrém száraz télen a bőre (szerencsére végre megtaláltam a számára megfelelő krémet), öltözés. Némi vita árán elérem, hogy még ne vegyen cipőt magára. Mióta egyedül képes rá, állandóan felhúzná, ha engedném.

Kaját csinálok a suliba Nagylánynak, kikészítem a választható ruhákat, sürgetem, hogy mosakodás, fésülködés, délutánra a holmijának egy helyre készítése. Közben a kicsi banánt eszik, minden maszatos, ahova nyúl. Cipő, kabát, sapka, sál – közben hatszor elszalad, leveszi, amit már ráadtam, fordítva felveszi újra. Azért elindulunk időben.

8 óra, hazaérek a sulis körről. Felhívjuk skype-on a mamát, a kicsinek ez fontos, amikor teheti, ő telefonál. Közben hajat mosok, mert Nagylánynak szombaton pont délben fellépése van a cheerleading csapattal, és előtte nem lesz időm. Berakok egy adagot mosni, beszélek a mamával, közben látok egy üzenetet WhatsAppen, hogy…

Közben újra bekapcsolom a mosógépet, amit a kicsi titokban kikapcsolt, majd elszaladt. A konyhában találom vigyorogva, hát hamar lekapcsolom a sütőt, a mosogatógépet, kiveszem a kukából a kidobált játékokat, ilyesmi. Ezt is ismerik sokan. (A kipakolt szekrényt, fiókot, szándékosan kilocsolt vizet, kiköpött almát, titokban letépett, esetleg wc-be gyömöszölt guriga wc-papírt és hasonlókat, és az általuk keletkezett rumlit és kötelező elpakolást nem is említem. Minek. Ez a napi rutin része.)

Sietnem kell. Kisherceg ősszel egy Ringatóhoz hasonló programra járt, itt korai zenei előkészítőnek nevezik. A valóságban ez 10 alkalom, heti egyszer 45 perc, éneklés, táncolás, mondókák és mindenféle eszközökkel hangok kiadása. Jó buli, csak elég fárasztó. Nekem.

Akartam jelentkezni a folytatásra is, ami február elején indult, de elkéstem, nem maradt hely a nekünk megfelelő időben levő csoportba. Hát most kaptam a hírt, hogy ugyan 2 alkalom már lement, de felszabadult egy hely, menjünk. 9-re. Fél 9 van, és nekem még vizes a hajam.

Mamától gyorsan elköszönünk, elkészülök, tele a pelus, csere, egyúttal átöltözés, rohanás. Odaértünk. 10-kor végzünk, mire a papírokat is rendeztük (számlázás, miegymás, itt anélkül nem megy). Innen be kell menni a hivatalba, Férj kocsijának a parkolási engedélyét meghosszabbítani, meg apróságokat intézni. Ezekhez pénz kell, ami nincs nálam (felróható, soha nincs nálam kp, ez van), ezért először elsétálunk a bankba, onnan a hivatalba.

Fél 11. Rohanunk haza, mert a pelus tele, és 11:15-re a sulinál van jelenésem a lányt elhozni, akinek 11:30-kor fuvolaórája van a zeneiskolában. Gyalog képtelenség. Ehhez kell neki a reggel összekészített holmi. Szóval lakásba fel, peluscsere, holmit felkapni, Kisherceg nyammot kér, az valami péksüti, ami épp nincs itthon. Gyorshajtás (csak kicsit) a boltba, veszünk annyit, hogy mindenkinek jusson (naiv gondolat, hogy majd nekem is…), irány a suli.

11:22 Nagylány késve jön ki, nagyon tekerünk a zeneiskolába, ahol meg kell jelennem az órán nekem is (nem állandó program, de most kérték), vagyis kicsivel a karomban felcaplatunk az emeletre a millió lépcsőn, lift nincs. Fuvolaóra 30 perces, Nagylány megkér, hogy vigyem már kocsival a napközibe, lusta sétálni (messze van, valóban).

12:15 Kocsiba be, elfogyott az összes kaja, én ma még nem ettem egy falatot sem. Leérünk a napközibe, fordulok haza, de a nagy csend arra késztet, hogy megnézzem, mi történik a gyerekülésben. Valaki édesdeden alszik. Nem meglepő, éjjel nem sokat aludtunk, és azóta erre nem volt lehetősége.

Itt két választásom van. Hazamegyünk és felébresztem, aminek következményei lesznek, tapasztalatból tudom. A másik, hogy hagyom aludni, és tekergünk a kocsival. Ennek is lesznek következményei, csak azok rajtam jelentkeznek majd. Az utóbbit választom.

Itt muszáj megjegyeznem, hogy sok minden vagyok, csak épp jó vagy elég jó sofőr nem. Egy katasztrófa, amit az utakon művelek, nem a rutinom (mert az nem sok van), vagy a tudásom mentett meg eddig attól, hogy bármi történjen, hanem simán a mázlim. Vigyáznak rám felül. Nem tudok tankolni, nem tudok (szépen, egyenesen) parkolni. tudok viszont szabályokat betartani, és lassan, körülményesen közlekedni.




14:00 Elég volt, muszáj megállnom, bár még mindig alszik. Másfél órája kocsikázunk körbe-karikába. De háromra vissza kell érnem Nagylányért. Szóval felmegyünk, peluscsere, mert tele van, cicccciii, mert hajnal óta nem jutott hozzá, a reggel mosni betett ruhák kiteregetése (végre), indulni kell vissza. Se enni, se főzni nem jutott ma még időm. Még jó, hogy van maradék tegnapról, jó lesz addig, amíg készül valami.

15:15 Rohanás Nagylányért, mert késésben vagyunk. Beállít Férj, jön velünk, beugrik valahová. Nagylány napközinél kocsiba be, Férj férfiboltnál kocsiból ki, mi tovább a nyamnyam bolthoz, mert a csapat megint nyafog. Visszavan még újra egy kör a bankban, ezúttal Férjnek, haza, átöltözés a nagynak, peluscsere a kicsinek, indulunk cheerleadingre,

16:30 Nagylánynak próba holnapra. Amíg ő edzésen van, mi vásárolni tervezünk. 17:30-kor végzünk, vissza a lányért, nincs értelme hazamenni. Mire kiérünk az edzésről, az autó nem indul. Innentől a szenvedés Férj reszortja, mi némán asszisztálunk a gyerekekkel. Barátnőm jön menteni, de az ő kocsijával az enyémet nem tudjuk bebikázni. Nem mintha én értenék ehhez, mert egy cseppet sem.

Mi várunk, amíg Férjet hazaviszi a barátnőm, lejön a saját kocsijával, működésre ösztökéli az enyémet, lassan hazagurulunk. Parkolni már nem tudok, mert az autó leáll, nem hajlandó mozdulni. Ez már holnapi feladat, ismét nem nekem.

Vacsorához már senkinek semmi kedve, esti rutin, pelus, miegymás, alvás a gyerekeknek. Munka nekem. Idegbaj Férjnek.

Munka nekem. Igen, nem dolgozom. Nem dolgozom egy munkahelyen napi 8-10-akárhány órát. Nem megyek el minden hajnalban itthonról, és nem érek haza késő este hulla fáradtan, hogy se beszélni, se mozdulni ne legyen erőm, kedvem.

A terhesség után megtartott ügyfeleimnek dolgozom, és persze magamnak, a terveimen, amikkel szeretnék foglalkozni, amint nem napi 5 percem jut rá, félbandzsán, ásítozva. Egyszer majd.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!