A szeszélyes április miatt már bosszankodni is kár, hiszen ilyen. Odakinn hol esős, hol napsütős, borongós nap. Ma pihenünk, hosszú volt a hétvége, 11-ig pizsiben, reggeli a kihúzott kanapén plédbe burkolózva, mesén vissza-visszaalvósan.

Pénteken debütált a család, először voltunk étteremben, mióta meg van a kicsi. Két gyerek, két felnőtt. Szerencsékre mi voltunk csak, hát igen, a három óra az már nem is ebédidő. Mindenesetre mindenki kiélhette magát, és stresszmentesen sikerült megebédelni. A nagy futkosott a kicsi kézben, felváltva ettünk…

Szülinap, szuper ebéd, egy kis kényeztetés nekünk, utána arborétum. Idill. Kicsi alszik, apja pihen mellette, a nagy tanácstalan, hogy melyik játékot próbálja ki.

Telik az idő, én egy padon letakarva etetem a kicsit. Két nagylány szalad a vízszintesen egymás mellett futó fém rudakhoz, amin váltott kézzel fogódzkodva lehet haladni, mint a katonai kiképzőpályán. Alatta homok, de azért nagyot lehet zúgni róla, ahogy meg is tette a szemem láttára egy tíz év körüli lány.

A szívem megállt, mintha nem is tudom szavakkal elmondani mit éreztem. A lány gyakorlatilag a tarkójára, gerincére vágódott, mint egy lisztes zsák, akkorát puffant, és sírni kezdett nagyon hangosan, az anyja mindezt ugyanúgy pár méterről nézte végig, és rohant oda.


Soha nem akarom azt érezni, amit gondolom, hogy érzett. Végül úgy tűnt, nem lett nagy baj, de piszokul megüthette magát. Hatalmas tanulópénz volt szerintem mindenkinek, a nézőközönségnek is. A szülőknek is, hogy akármilyen nagy a gyerek és tűnik úgy, hogy elég rutinos adott játékon, mindig résen kell lenni.

A gyerek meg nyilván komolyabban veszi az ilyen akadályokat és nem szeleburdiskodik. Szerencséje volt, szokták mondani, jól vigyázott rá az angyalkája. Még most is ráz az ideg, ha rágondolok. Mindannyiunknak figyelnünk kell, mert a kicsikéink óvatlanok és bajuk eshet, és akkor jaaj.

Szerencsére a szombati korai majálison szerencsénk volt, már ami az időjárást illeti. Tökéletes táptalaj a nagyszülők és unokáik megregulázhatatlan koalíciójának az effajta esemény. Számtalan számú lufi állatka, nem akarom tudni mennyiségű édesség, csak még egy kör az ugrálóban, a szülői intelem egyszerre elszáll az éterbe, nem hallja se a gyerek, se a nagyszülei.

Mégis, ahogy a hazafelé a kis ragacsos kezek és arcocska megpihent, nem tud az emberlánya még zsörtölődni sem. Kis kicsikéink a jó levegőn, a rengeteg ember, a zene, az erdő, elfáradtak. Milyen jó nekik ilyen élményt is adni, amikor „mindent” lehet, amikor nincs delelés, nem rohanunk sehová, csak az a fontos, hogy mindenki jól érezze magát.

Jön oda a nagy és mondja nekem, cicám, meg köszi anyaa, baleset érte, hányt, és mondja: bocsii anyaa, reggel van és bújik, anya ölöö. Ölelem a kicsit, nyújtja az arcom felé a kezét, mosolyog, és simítja az arcom, ahogy néééz, kellőképpen szerelmes hangulatban vagyok. A világ minden kincse nem ér annyit, mint ez az érzés, hogy ilyen kis angyalkáim vannak, hálás vagyok, hogy velük élhetek. Nagyon kell rájuk vigyázni…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!