A fene se gondolta volna babatervezéskor, terhesen, majd az első hónapokban, hogy a gyermeknevelés egyik nagy felismerése ez lesz majd: a gyermek tanít. Milyen fura, nem? Azon agyalunk, hogy milyen elvek szerint gondozzuk és neveljük, megpróbáljuk egyeztetni az elképzeléseket apával, meghallgatjuk a bölcsek tanácsait és mazsolázunk belőlük. A legjobbat akarjuk, nevelésben is.

Hogy szófogadó legyen, de önálló is, ne legyen hisztis és akaratos, de magabiztos igen, boldoguljon a társaságban, ne legyen önző, hanem jószívű, de ismerje a saját érdekeit és védje is meg azokat, szokja meg és szeresse a tisztaságot és a rendet, de ne legyen mániás… kinek mi a fontos, a lényeg, hogy büszkék lehessünk rá fennhangon, és magunkra titokban. Mert ugye a mi érdemünk, hogy szépen eszik, hogy szobatiszta, hogy verset mond, hogy nem fél a társaságban és minden más is.

Aztán telik-múlik az idő, a baba növekszik. Látod a hatást, az eredményeket, amit elértél. Büszke vagy. Aztán egyszer csak elgondolkodsz, szégyenkezel, mert rájössz, hogy van mit tanulni a gyermektől.

Pl. indulatkezelést. Furcsa és igazságtalan módon elvárjuk a kicsiktől, hogy ne hisztizzenek, ne verekedjenek, csapkodjanak, hanem kezeljék és ráadásul helyesen az indulataikat, amikről azt sem tudják, mik azok, mit éreznek. Csodálkozunk, hogy nem megy, akkor meg különösen, amikor a saját reakcióinkat látjuk viszont a viselkedésükben, mint egy tükörben.

Azt ma már mindenki tudja, hogy a gyereknek meg kell tanítani, hogy pl. ő most mérges, és hogy vezesse le az indulatát, meg hogy példákból tanul, utánoz. Aha. Csakhogy a legtöbben mi magunk sem tudjuk kezelni az indulatainkat, mi is dühöngünk, felcsattanunk, dobálunk, kiabálunk, ki hogy szokta. Hogyan is kellene megtanítani azt, amit mi magunk sem tudunk?


Aztán valamikor a sok töprengés és önmarcangolás után (tudniillik csak jót akarunk neki, meg ugye hajt a bizonyítási vágy is, hogy a miénk majd…) azon vesszük észre magunkat, hogy fegyelmezünk. De nem a gyermeket, hanem önmagunkat. Hogy egyre kevesebbszer emeljük a hangunkat, hogy egyre türelmesebben magyarázzuk el ugyanazt ezredszer, álljuk meg a kézre csapást és helyette leguggolva újra és újra elmondjuk, mit, miért, hogyan… hát mi ez, ha nem a gyermek hatása? A jó benne, hogy ő majd látja ezt a példát, és megtanulja. 🙂

De van más is. Pl. a csoki. Aki szereti, az tudja, milyen kín, mikor a gyermek még nem kaphat belőle, tehát nem eszünk előtte. Helyette inkább amikor alszik, meg sutyiban, lopva. Aztán egy kicsit kap ő is, megkóstolja, ízlik neki, de sokat még nem kaphat, mert hát ugye nem egészséges, csak finom. Egy kicsi biztosan nem árt…

Mit is tanítunk neki? Kicsit, mer a sok káros, meg beosztást, hogy holnapra is jusson, mert több nap mint csoki. Mi meg mit teszünk titokban? Befalunk egy táblányit, vagy a maradékot, amikor nem látja. Aztán jön a szégyen. Először is azért, mert hát hol is van a beosztás, önuralom, amit oly nagyon meg akarunk tanítani?

Másodszor meg azért, mert a kicsi kapja a csokit, ízlik neki, szeret minket, ebből következik, hogy megosztja, hoz egy is darabot. Megosztja! Nem eldugja, hanem felajánlja azt, ami szerinte jó! Elképesztő. És tanít. Már nem merünk titokban enni, inkább adunk egy darabot neki, és tudjuk, úgyis kapunk tőle, mert ő örömmel osztja meg, amije van. Hiszen ezt látja, nem? Adunk abból, ami finom, kiválogatjuk neki legjobb falatokat, ő csak utánoz. 🙂

Mi meg újraértékeljük az adást, a megosztást, a jószívűséget, hogy nem csak a felszínen, vizet prédikálva, de bort szürcsölgetve, hanem őszintén.



2 hozzászólás

  1. Lia_c82
    • Magdi

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!