Az írás alapja, ihletője egy jelenet. Frusztrált anyuka, élénk, barátkozó, locsi-fecsi, három év körüli kisfiú, és egy kisebb társaság. Felnőttekkel, gyerekekkel.
Anya először semmitmondó, halk hangon, szinte bocsánatot kérve rászól: ezt nem szabad, kisfiam. Negyedik hiábavaló kérlelés után anyából kitör a fúria, rikácsolva szól a fiúcskára: mondtam, hogy ne csináld, nem megmondtam? Mars a sarokba, szólok, ha előjöhetsz. Odarángatja, lenyomja a popsiját.

Kisfiú értetlenül néz, a szeme megtelik könnyel, és nagyon szomorúnak tűnik. Tíz perc múlva anya lehiggad, odavakkant a kicsinek: idejöhetsz bocsánatot kérni és puszit adni. Mit tehet a kicsi? Megy, szégyenkezve, a társaság előtt megalázva, bocsánatot kér, puszit lehel, és csendben, egyedül elvonul játszani. Mit tanult ebből?

Néha minden anyánál szakad a cérna. Kinél így, kinél úgy, és titokban ugyan, de sokan odacsapnak, ahová éppen szükségesnek érzik. Pl. a kicsi kezére, ha a konnektorhoz, sütőhöz, “nem szabad dolgokhoz” nyúl. Még kevesebben ismerik el, ha a totyogójuk a popsijára is kap egyet-egyet. Titokban, mert ezek vállalhatatlan tettek, ráadásul a törvény is tiltja.

Akik nem csapnak oda, azok gyakran alkalmazzák a büntiszéket, sarkot, bezárást. Ez nem tilos, sőt, szuperdadák által kifejezetten ajánlott és kipróbált módszer. Még azt is megmondják, melyik gyereknek mennyi ideig kell büntiben lenni  – életkor szerint. Hm. Tehát minden azonos korú gyermek hisztijét, kópéságát, értetlenségét (szándékosan nem nevezem rosszalkodásnak) azonos módon, azonos ideig büntetve kell(ene) lereagálni. Vajon a gyermekek egyformák? Mi, anyák, egyformák vagyunk?


A büntiszékes (sarkos, szobás) megoldás jónak tűnik (?). Hiszen anya nem csapott oda, nem bántotta a gyereket, mégis tett valamit, hogy megrendszabályozza. A gyerek végre kénytelen abbahagyni, ami helytelent éppen csinált. Esetleg sír, üvölt, aztán szomorú, nem érti, más esetben teljesen hasztalan az egész, inkább olaj a tűzre. Egy biztos, a szabályt, az okát nem tanulja meg, nem értheti meg.

Mi tanul a gyerek a büntiszékből?

Pontosan ugyanazt, amit mi (az előtte járó generáció) is megtanultunk ugyanebből (vagy még rosszabból). Hogy kizártuk a társaságunkból, a beszélgetésből, tevékenységünkből. Hogy ha rossz (hibázik), nem szeretjük. Hogy bár varázslók vagyunk (annak látszunk), mégsem tudjuk, ő mit szeretne, mégsem értjük őt, mégsem értetjük meg magunkat (a kérésünket, szabályainkat, okainkat) vele. Azt látja, hogy a számunkra legegyszerűbb úton haladunk: nem és kész, ha nem tetszik, le lehet ülni gondolkodni. Ha majd megértetted (ugyan miből?), hogy mit nem szabad és miért, akkor kérhetsz bocsánatot, és újra szeretni fogunk.

Újra szeretni fogunk. Ezzel a gondolattal van egy óriási baj. A szülő elméletileg feltétel nélkül szereti a gyermekét, ahogy a gyermek is őt. Vagy ez mégsem igaz? Hiszen az ő szemében feltételhez kötjük: csak akkor lehetsz köztünk, ha a mi szabályaink szerint játszol. Nem érdekes, hogy nem érted, hogy még nem éred fel ésszel (ez alapvető igazságtalanság), amíg el nem fogadod, hogy valamit nem szabad (vagy nem úgy, vagy kötelező, mindegy), addig “nem kellesz” nekünk. Vagyis addig nem szeretünk.

A baj pedig abból adódik, hogy ha az elvileg feltétel nélkül szerető szülő sem szereti, ha hibázik, hogy szeretné majd más? Később, amikor nagyobb lesz? Amikor hazudik a tanárnak, amikor nem mond igazat a barátnőjének, amikor ellene szegül a párjának, amikor elront valamit a munkában – amikor hibázik. Mert hibázni fog. Egy érzés pedig nem tudatosan, de ott marad vele: nem hibázhatok, mert nem fognak szeretni (elfogadni, megbecsülni, megfizetni). Mégis hibázok, hát nem vallom be. Bevallottam, vagy kiderült – veszekednek velem. Nem szeretnek.

Az újraszeretésért pedig tenni kell: kompromisszumot kötni (jó esetben), még jobban csinálni (maximalistának lenni), megalkudni, újra hazudni, megalázkodni. Csak egy területet emelek ki: óriásit bukhat a párkapcsolatában az az ember, aki minden kis hiba után azt hiszi, hogy őt most nem szeretik. Aki minden egyes ballépés után megkérdezi, mint egy kisgyerek: szeretsz még?

Kerüld el!

Nem könnyű. A gyerek nem érti gyakran még a szavakat sem, csak később fogja felfogni a helyzetekből, viselkedésekből. Nem ért egy odavakkantott szóból, aminek még a jelentése is homályos. Vajon anya most mit akar? Biztos akar lenni benne. Az kell, hogy anya odamenjen, megmutatni, elmondani – több ezerszer is. Hát ez piszok nehéz. Kérsz, aztán kérsz és indokolsz. Öleled (próbálod), lefogod, magyarázol, megnevezed az érzéseit. Végigmész a lépcsőkön, és néha hatástalan. Aztán elszakad a cérna. Hiszen vannak helyzetek, amikor képtelenség(nek tűnik) bírni, amikor anyára lassan kényszerzubbonyt kellene adni.

Sok anyukával a saját anyukája is ezt csinálta. Mintává vált, amit nem tudatosan, de követni kezdenek, amikor úgy érzik, már nincs eszközük, a magyarázgatás nem hatásos, ölelgetni nincs idő vagy a gyerek épp nem vevő rá. Esetleg a saját idegeik állapota nem engedi.

És társaságban te megteszed? Mit reagálsz, ha ilyet látsz? Mi szégyenszemre nem szóltunk semmit, egyikünk sem. Tökéletes ürügyünk is van – manapság nem lehet. Nem szólunk bele más nevelésébe. De arra gondoltam, vajon egy felnőttel is így beszéli meg a gondokat? És vajon egy felnőtt ehhez mit szólna? De a kicsi nem tud mit tenni. Hiszen kicsi, még gyermek. Csak annyit érez homályosan, hogy bár nem verték meg, mégis bántották. Az bántotta, akit a legjobban szeret a világon, feltétel nélkül, akiben bízik.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!