Mint már oly sokszor, most is az idő gyors folyása határozza meg a mindennapjaim. Bár még ennek az évszaknak nincs vége, és még nem köszöntött be az ősz, nálam elkezdődött egy új időszámítás…

Gergőci úgy döntött, ő már „nagy fiú”, és nem szopizik tovább. Annak idején, mikor Zalán választotta el magát, nagyon „rosszul” esett, pedig már majdnem egy volt. Most a kicsi kilenc hónapos, másként élem meg.

Pedig Zalánnál tudtam, lesz még alkalmam együtt lenni, fenntartani ezt a fajta kötődést, a láthatatlan köldökzsinór nyújtotta testi-lelki intimitást, kapcsot a második kisbabámmal egész sokáig. Most nem tudom, lesz-e még kisbabám, lehetőség ilyesfajta közelségre.

Eddig tartott az egész sokáig. Hiányozni fog, bár a végére igen kis harapós lett, Zalán ebben a tekintetben is más volt… Mint mindenben.

Érdekes, millió tanulmány szól arról, hogy hogyan kezdje az ember a kisbaba táplálását, a szoptatást – érzelmileg, pszichésen, technikailag… A – véleményem szerint legalább olyan fontos és szerintem nehezebb – befejezésről pedig alig van irodalom.


Az angyalkák anyukái írják, hogy mivel apassz és gyászolj. Hormon, gyógyszer, homeo, fejj- ne fejj, fagyassz, borogass, igyál-ne igyál … az érzelmekről nem is beszélve, amikor tej van, anya még szoptatna, de a kicsi már elindult … ha azért van vége, mert kevés a tej, érezd magad rosszul, mert tápszert kell adnod, ha gyerek fordul el is, tuti az anya a hibás kb. ennyi.

Persze nem kell ezt sem túldimenzionálni, másként van ezentúl szüksége ránk a gyereknek, nem kevésbé vagy jobban, egyszerűen más kapocs alakul ki.

Búcsúzom az eddigi időszaktól, nincs már kisbabám, van két kisfiam. Önállóak, „függetlenednek”, egyre inkább összenőnek ők ketten, és mi négyen. Kisgyermekes családdá nőttünk, egyre másabb kihívásokkal kell szembe nézni.

Izgalmas egy házban négy teljesen más személyiség. Mi apa-anya, férj-feleség, nő-férfi is változunk. Idősebbek leszünk, más a prioritás, mint tíz éve. Keressük a közös nevezőt, osztunk-szorzunk, összeadunk-kivonunk. Keressük a mindenkinek jót térben és időben. Lett egy totyogónk egy hamarosan óvodásunk…

Búcsút veszünk régitől és köszöntjük az újat. Szabad-e szomorkodni, vagy feltétel nélkül örüljünk mindig minden újnak?! Attól függ … de lehet egyszerre a kettőt is, azt hiszem, összevetés nélkül nehéz lenne igazán értékelni és jól megélni a múltat és a jelent.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!