Talán sokaknak meglepő, de bizony egy korababa édesanyjának is vannak érzései, és elég sokfélék. A legfurább gondolat az lehet egy kívülállónak, hogy a korababa anyukája is örül, mert gyermeke született, és büszke, mert a gyermek küzd és remélhetőleg győzni is fog, és gyönyörűnek látja a kicsi békáját.

Hogy miért is írom ezeket? Egy korababa anyukájának írása miatt, amit a napokban olvastam, és mélyen átéreztem. Ha nem is mindennel értettem egyet, de megérteni megértettem.

Olvastam, és újra felkavart és sebeket szakított fel, hiszen a legtöbb említett kérdéssel és mondattal engem is megtaláltak, és mert másokkal is megtörténik, és őket sem értik. Annyit agyaltam rajta, hogy ki kell írnom magamból.

A korababa anyukája is igazi édesanya

Igen, a korababa anyukája ugyanolyan édesanya az első perctől kezdve, mint egy időre született baba anyukája. Nem akkor válik anyává, amikor hazaviszi végre, amikor el kell látnia és végre ő is megtudja, mi is a magyarok istene, mit is jelent egy gyermeket gondozni a nap 24 órájában a többi teendő mellett, és a nap végére nem látni a fáradtságtól.


Elárulok egy titkot: tudja. Mert ellátja magát, a háztartást, retteg és reménykedik, próbál tejet csiholni magából, és minden nap legalább egyszer (szerencsések kétszer is) bumlizik a gyermekéhez, hogy csak egyetlen órácskát vele tölthessen, állva egy rémisztő gép mellett, és nézve a csöpp babáját a tekergő csövek közt.

Nyeli a könnyeit, simogatja, ha már benyúlhat hozzá, suttog neki szépeket, és talán ő sem tudja, kit is bátorít igazán: önmagát vagy a gyermekét.

És igen, elfárad, mert a rettegés és stressz, utazás, tejcsiholás fárasztó. Közben küzd. Egy csomó mindennel küzd. Küzd a rémülettel, és minden erejével bizakodik, és csak a jóra gondol. Küzd a magánnyal, mert egyetlen szempillantás alatt magányos lesz. Csak a párja marad, meg talán a nagymama, ha szerencsés.

A barátok, ismerősök rokonok nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Nem gratulálnak, úgy érzik, nincs mihez. Nem mernek kérdezni, mert nem tudják, mit is kellene, mit is lehetne, és valójában (ezt még maguknak sem vallják be) tudni sem akarnak az egészről.

Nem akarják tudni, hogy mi is a baj, hogy mennyire sérült a kicsi, hogy mit tudnának segíteni. A koraszülöttség, mint minden baj, fertőző, így talán velük is megtörténhet.

És bár nem elvárt, nem is lehetne az, hogy mindenkinek a korababás anyuka félelme és gondja legyen a legnagyobb, de tudomásul sem venni, hogy valaki itt segítségre szorul, nem baráti viselkedés.


Egy ilyen helyzet nagyon megszűri a barátokat. Nekem konkrétan egyetlen egy barátom maradt. Tőle tanultam meg, hogy akkor tud segíteni, ha megmondom, mire van szükségem.

Nekem szerencsém van, ő mer kérdezni. Mások nem mernek. Mivel pedig nem tudnak semmiről (szerencsére!), ezért a néhány mondatos infókból könnyen falat varázsolnak.

Mert hiszen minek is panaszkodik, mindenkinek megvan a maga keresztje. Mit rinyál, életben van a gyermek. Biztosan túloz és elhagyja magát, mert mi lehet abban a nehéz, hogy bemegy, meglátogatja a babáját és hazamegy. Másnak is volt már kórházban a gyermeke. Részben igaz is.

Csak egy korababás értheti meg, mit jelent várni az ajtó előtt, hogy nyissák már, és rettegni, hogy vajon melyik babával van baj, ha nem nyitják időben.

Hogy mit jelent a tejet szorongatni, és öntögetni a béna pulton a fura üvegbe, olyan könnyen megy mellé! Az ember ideges, reszket a keze, menne már a babához, de még öltözni kell. Pont akkor fogy el a cipővédő, a köpeny vagy szájmaszk.

És tülekednek, és ügyetlenkednek, menjenek már arrébb a többiek! De nem szólhatsz, mert udvarias vagy, mert te is állhatnál ott szerencsétlenül az útban, mert te is ugyanazon mész keresztül.

Nem érthetik, mit jelent állni az inkubátor mellett, és nézni a tekergő csövek között a kicsi testet, hallgatni a szavakat: „Anyuka, nem tudok mit mondani. Az első 24 óra kritikus. Aztán a következő három hét. Aztán… Ha nem történik semmi… Ha hatnak a gyógyszerek… Nem tudunk mit tenni, várnunk kell. Most már rajta múlik minden, hogy mennyire akar élni…”

Rémületes szavak. Az én kicsi békámon múlik?! Hát ki itt a felnőtt, ki itt az orvos, ki tanult életet menteni? Mennyire akar élni? Édes istenem.

Honnan tudná bárki, aki nem élte át, mit jelent otthagyni újra, levetkőzni és hazamenni, összerezzenni minden telefoncsörgésre, és reménykedni, hogy nem a kórház az, vagy jó hírrel telefonálnak.

Honnan is tudhatnák, hogy milyen boldogságot jelentenek azok a szavak, amelyekkel tudatják, hogy a gyermek már 1-2 ml! tejet is képes elfogyasztani. (Amikor az én lányomat az utógondozóból végre hazahozhattuk, naponta 7-szer 50g-ot írtak elő neki. Egy ott született egészséges kisbaba két naposan 100-akat evett. Ég és föld.)

Hogy mit jelent, hogy elhagyta a két kilót, majd a két és felet, és a hármat is. Ezért nem tudja senki más, miért kell mérni, szinte megszállottan, mennyire fontos, hogy lássuk, hízott, mert az azt jelenti, hogy jól van.

Nem, nem elvárás, hogy bárki megértse. Bárkinek nem kell. De a barátok vagy rokonok, ha nem is értik, legalább megpróbálhatnának segíteni.

Nagyon kényelmes azt gondolni, hogy úgysem lehet egy ilyen anyával miről beszélni, hogy egy tányér leves nem megoldás, hogy talán még ciki is vinni. Hogy nem kell ajándék, hogy nem kell köszöntő, hogy nem kell semmi. Hogy jobb úgy tenni, mintha nem is született volna egy baba.

Nem hiszik el és nem értik meg, hogy néha jól esne beszélni róla, máskor meg bármiről, csak erről ne. Hogy nem jó, ha kérdeznek, és nem jó, ha hallgatnak.

Nem tudják (mert nem is érdekli őket, nem is gondolnak bele), hogy mennyire rosszul tud esni, amikor először büszkén mutatjuk végre otthon a babánkat (igen, él, jól van, megmarad!), hogy azt mondják: “Ilyen kicsi? Biztos nincs semmi baja?”

Egy korababa anyukájának is vannak érzései

Igen, nekünk nem lehet (senki sem tud) a kedvünkre tenni. Kivéve, akinek van bátorsága kérdezni. Mint az én egyetlen barátnőmnek. Aki meg merte kérdezni, hogy mesélsz vagy meséljek? Hogy főzzek, vagy főzöl? Hogy vigyem most az ajándékot, vagy várjak még vele?

A legrosszabb tapasztalatom a kórházban volt ezzel kapcsolatban. Amikor szültem, az őrzőből ugyanabba a szobába kerültem vissza, ahol a még pocakosok feküdtek. Először örültem neki. Aztán rájöttem, hogy kiközösítettek.

Nem kérdeztek, nem beszélgettek velem. Igen, megértem, nem tudtak mit mondani, féltek, hogy rájuk is átragad a baj, és egyszerűbbnek tűnt úgy tenni, mintha ott sem lennék. Ha odamentem, elhallgattak. Nem beszéltek másról, nem csináltak semmit, kínos csendbe merültünk. Igen, mindannyian azért feküdtünk bent, mert valami gond volt. Mégis fájt.

És arculcsapásként ért, hogy miután az egyikük egy egészséges kislánynak adott életet természetes úton, megsértődött, hogy nem mentem le az újszülöttjéhez gyönyörködni. Mikor ezt elmondom valakinek, azt reagálja, hogy megérthetem, örült és boldog volt, és azt akarta, hogy vele örüljek. Igen, megértem, akkor is megértettem.

De igazságtalannak érzem még a mai napon is, hogy nekem megértő mosollyal kellett volna állnom az egészséges babák mellett, miközben az enyém életéért küzdöttek, akiről ő nem akart tudomást venni… ezt sosem tudtam elmagyarázni senkinek. Nem az volt a baj, hogy nekem örülnöm kellett az ő babájának, hanem az, hogy közben nem szólhattam semmit az enyémről, nem volt rá kíváncsi, hiszen a számára nem is létezett.

Pedig nagyon is létezett. Feküdt egy dobozban, leszedálva, tele gyógyszerekkel, és küzdött az életéért.

Emberek, lehet, hogy korábban, lehet, hogy kisebb súllyal, lehet, hogy valami problémával, de gyermek született! Egy új élet, és vele a remény…


9 hozzászólás

  1. kata
  2. Krisz

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!