Piszénpisze.hu
A NEM nagykönyv szerinti kismamák és anyukák gyülekezőhelye
Nem könnyű egy gyerek élete! Néha csak kapkodom a fejem, fogalmam sincs, hogy melyik szónak lehet hinni, ki akar jót és mikor. Vannak tárgyak, amelyek néha ellenségek, néha barátok. Vannak szavak, amelyeket hol megnyugtatónak, hol figyelmeztetőnek látnak. Felnőttek, ti tudjátok, mit beszéltek?
De mikortól nagylány valaki – és ami még fontosabb, meddig számít nagylánynak? Én már nagylány vagyok, elmúltam másfél éves, sok mindent átéltem, erős vagyok és magabiztos, nem félek semmitől és senkitől. (Na jó, attól félek, hogy anyának valami baja lesz…) Anya vajon nagylánynak számít? Vagy a felnőttek már nem nagyok, csak felnőttek? Nem bátrak és félnek is?
Sokat segítek anyának. Kell is, nélkülem nem boldogulna. Nem is értem, vajon más anyukák be tudják csukni a hűtő ajtaját, meg a papírt a szemétbe tudják dobni? Esetleg el tudják tenni a fiókba a sok szép fényes és zörgős holmit? Hát ez mind az én dolgom. Nem esik nehezemre, nem azért mondom. De anya néha túllő a célon. Mint ma is.
Az etetőszék egy nagyon izgalmas dolog. Először nem szerettem, mert még kicsi voltam bele, és anya féltett, hogy kicsúszom a lyukon. Micsoda butaság, hiszen már rendesen tudtam ülni akkor is! Na, jó, ha nagyon fészkelődtem, kezdett gond lenni, de ki bír olyan sokáig egy helyben megmaradni, amikor a világ felfedezésre vár?
Hogy szalad az idő! Anya szokta mondani, hogy már nagylány vagyok, sok mindent tudok, hiszen egy éve is elmúlt, hogy megszülettem. Apa néha meséli, hogy nagyon beteg voltam, és nagyon féltettek engem. Jól összeszedtem magam, ezt meg a doktornéni mondta. Apa megint keveset van itthon, és amikor végre megjött, kerekre tágult szemekkel csodálkozott rá arra, …
Vannak dolgok, amelyek babaszemmel teljesen érthetetlenek. Ilyen az is, hogy amikor egy kicsit magammal vagyok elfoglalva, mindjárt minden tekintet rám tapad. Hát nem értik a felnőttek, hogy nem lehet mindig velük foglalkozni? Nem tölthetem minden pillanatomat velük! Nekem az a dolgom, hogy tanuljak és felfedezzek. Hát én felfedeztem többek között …
Igen, nevelni kell, tanítani őket a helyes viselkedésre, ráadásul nekem, a babának. Néha úgy érzem, azért születtem, hogy felnőjenek végre, és megtanulják azokat a dolgokat, amikről azt hiszik, nekem kell megtanítaniuk. Ironikus, nem? 
Persze ez nem megy mindig könnyen. Rengeteg a dolgom, és nem figyelhetem minden lépésüket.
Anya, segíts! Mostanában nem jó nekem! A múltkori betegség óta nagyon vacak minden. Kicsit sem jó. Fáj valami a számban. Azt mondtad, jön a fogam. Azt is mondtad, most már igazán ideje, hiszen egy éves leszek lassan, és még nincs egyetlen fogam sem. Eddig vártam, hogy legyen. Azt hittem, az jó dolog, hiszen neked is van. Finomakat lehet enni, lehet bohóckodni a tükör előtt …
Nem is olyan régen szóvá tettem, hogy milyen sanyarú is a sorsom. Korlátok, és tiltások mindenhol. Kellő következetességgel (anyáék szerint hisztivel) azért sikerült a korlátaimat feszegetnem. Egyik este, amikor ismét hisztiztem, anyáék döntöttek. Már nagylány vagyok, mindjárt egyéves, és ez komoly dolog, kellő komolyságot kíván tőlem is. Így hát mostantól felnőttként fognak kezelni.
Anya elvitt babamasszázsra, amikor öthónapos voltam. Minden baba kisebb volt, mint én. Nem értettem, minek megyünk, ha már régen kellett volna, de anya megkérdezte a védőnénit, és ő azt mondta, nem vagyunk lekésve semmiről. Megnyugodtam, és már élveztem, hogy én vagyok a legnagyobb és legügyesebb. De az még mindig nem volt világos, hogy mire is lesz ez jó.
Már megint. Azért írom így, mert anya szerint már voltam beteg, amikor megszülettem, és egyszer később is. Egyikre sem emlékszem. De mivel már felnőttem, ez most élénken él és meg is marad az emlékezetemben, biztos vagyok benne. Annyira rossz volt! Először csak nagyon melegem volt, és fáztam is. Ez elég fura érzés, még most sem értem.
