Hízlalda

Hízlaldának az utógondozó kórházat hívom, mert azon túl, hogy a babákkal minden rendben legyen, a hazabocsátásnak feltétele a hízás megindulása is, vagy a minimum súly elérése, ami kórházanként változhat, de általában 2000 gramm.
Nekünk szerencsénk volt, a lányunk 2100 grammal született, „nagy” baba volt, legalábbis a legtöbb intenzív ellátást igénylő csöppséghez képest. Szóltak előre, hogy fogyni fog, és így a rettegett két kilós határ alá csúszik, de a kicsilány nagyon ügyes volt, egyáltalán nem fogyott. Így hát amikor végre kikötöttünk a hízlaldában, bőszen reménykedtünk, hogy csak néhány napról van szó, amit ott kell eltölteni. Persze nem így lett.

Először is a hízlaldában nem tudnak minden kismamát elhelyezni. Nekem először nem jutott hely, hát jártunk be minden nap kétszer, hogy apa babázhasson, én meg tanulgassam a csecsemő gondozásának rejtelmeit. Eltelt három nap, mire felszabadult egy ágy, és azonnal döntenem kellett, befekszem, vagy ingázom tovább. Befeküdtem. Abban az évben ez volt a negyedik kórház, ahol feküdtem, és fogalmam sem volt róla, hogy még nincs vége.
Két másik kismamával kerültem egy szobába. Nem is volt igazi probléma, azt leszámítva, hogy engem úgy neveltek, hogy ha valaki alszik a közeledben, ne csörtess, ne csörömpölj, és hasonlók, vagyis légy tapintatos. Az osztály rendjét nehéz volt felfogni, mert nővérenként változott. Mindennap leszúrtak valamiért, és nem volt elfogadható az a válasz, hogy de tegnap még másképp kellett. Hamar rájöttem, hogy mindenkitől mindent meg kell kérdeznem, mintha aznap lennék ott először. Aztán már csak azt kellett fejben tartani, kinek mi az igénye. :)

A legnagyobb ellentét a szoptatásban volt. A kórház rendje szerint óramű pontossággal kell etetni a babákat. Igény szerinti szoptatásnak nincs helye. Ez érthető is, és teljesen rendben van, hiszen nem lehet folyamatosan szoptatós kismamákat kerülgetni, vannak vizitek, van látogatás, és vannak elvégzendő feladatok. A baj ott kezdődött, amikor az egyik nővér kitalálta, hogy ha akarom, ő szól, mikor menjek a kicsihez, akár van ideje, akár nincs. Tetszett, hogy mehettem soron kívül is, élveztem, hogy nem fél órát, hanem akár másfelet is lehettem a gyermekemmel. Aztán visszaütött másnap, amikor hiába sírt a csöppségem, nem mentem, nem szóltak, és amikor kérdeztem, hogy nem mehetnék-e oda hozzá, elzavartak. Hát mit is képzelek én? Mondom, jogos. de a kicsiket összezavarták vele.
A másik nekem nem tetsző téma a pelenkázás volt. Az hagyján, hogy ez is nővértől függött, hogy milyen sorrendet várt el, de a pelenkázás is időre történt. Tehát nem akkor, amikor bekakilt, hanem amikor az óra azt mutatta. Szóltam, hogy cseréljünk, mert tele a pelus, mire meg is kaptam a magamét, hogy nem lehet annyi pelenkát elhasználni. Csendesen jegyeztem meg, hogy az saját, mert vinni kellett.
Egyébként minden rendben ment. Még az össze-vissza dolgokat is értékelem utólag, mert alkalmam volt tapasztalatot szerezni anélkül, hogy itthon kellett volna próbálgatnom. Mire hazahoztuk a kicsit, már képben voltam, mit is szeretnék, hogyan is jó nekünk.

A lényeg annyi, hogy ez szerintem nem kórház-, hanem emberfüggő, ki mit hogyan vár el, hogy érzi helyesnek, és azt tanítja a kismamának. Neked meg örülnöd kell a bosszankodás helyett, hogy több oldalról is megtapasztalod ugyanazt a kérdést. De azért ajánlott egy nagy adag türelmet, nyugalmat, és önuralmat csomagolni a bőröndbe. :)


Ha tetszik, kattints valamelyik ikonra! Köszönöm!

Facebook Twitter Plusone

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>